A kormányok megítélésének régi konvenciója az első száz nap. A Tisza-kormány mögött viszont már a félidőnél annyi történés áll, amennyi máskor százra jutna: a május 12-i kormányalakítástól a július közepi ülésnapokig hetente született olyan döntés, amely a kampány valamelyik központi ígéretére felel. Ez a cikk ezért két irányba néz. Összeveti az ígéreteket a lépésekkel, vagyis azt, hogy mit mondott a Tisza programja és Magyar Péter a kampányban, és mi történt ebből. Emellett minden nagy döntésnél visszaás a gyökerekig, azokig a korábbi kormányzati döntésekig (az Orbán-korszakéiig, néhol még régebbiekig), amelyek azt a helyzetet teremtették, amelyet az új kormány most kezelni próbál.

Dióhéjban: a legfontosabb intézkedések

  • A kegyelmi ügy iratainak nyilvánosságra hozatala – a sajtótudósítások szerint május 19-én rendkívüli sajtótájékoztatón kerültek nyilvánosságra az ügy korábban nem ismert részletei.
  • Kordonbontás a Karmelitánál – a kormányzati negyed lezárt tereinek szimbolikus megnyitása még májusban.
  • A Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetése – az Országgyűlés június 29-én szavazta meg az előző ciklus egyik legvitatottabb intézményének felszámolását.
  • Az Alaptörvény 17. módosítása – a kormány július 4-én nyújtotta be, a Ház július 13-án fogadta el; Magyar Péter „történelmi döntésnek“ nevezte.
  • Iskolakezdési támogatás – a hivatalos tájékoztatás szerint 100 ezer forintos, egyszeri támogatás a tanévkezdéshez, július elején bejelentett jogosultsági körrel.
  • A propagandaköltések átcsoportosítása – a kormányfő parlamenti megfogalmazása szerint: „propaganda helyett költsünk a magyar emberekre“.
  • NATO-csúcs Ankarában – az új kormány első nagy nemzetközi bemutatkozása július elején.
  • Az 50 nap parlamenti értékelése – a miniszterelnök napirend előtti felszólalásban összegezte a kormány első heteit.

A lista természetesen válogatás; a szempont az volt, hogy mely lépések kötődnek közvetlenül a kampány ígéreteihez. Nézzük őket egyenként, mindegyiket ugyanabban a három lépésben: ígéret, döntés, gyökerek.

Előbb a mérce: hogyan érdemes ötven napot értékelni?

Az „első X nap“ műfaja tele van csapdával, ezért a tételek előtt tisztázni kell, mit lehet egyáltalán mérni ilyen rövid idő alatt. Az ötven nap a kormányzásban arra elég, hogy a kabinet megmutassa az irányait és a reflexeit; arra nem, hogy a döntései hatásait mérni lehessen. Az iskolakezdési támogatás jóléti hatása, a médiaátalakítás kimenetele, az alaptörvény-módosítás következményei mind hónapokkal vagy évekkel később ítélhetők meg. Most az ütem mérhető (mennyit lép a kormány), az irány (az ígéretek felé lép-e) és a módszer (hogyan lép).

Ehhez jön egy sajátos magyar nehezítés, az összehasonlítási alap. A 2010-es kormányváltás első ötven napja a kétharmados törvénygyár beindításáról szólt, és részben épp azok a döntések születtek akkor, amelyeket a mostani kormány bont. Az új kabinet lépései így sok helyen a tizenhat évvel ezelőtti lépések tükörképei, csak ellentétes előjellel. Hogy ez szándékos szimmetria vagy a helyzet kényszere, az értelmezés kérdése; a cikk végén visszatérünk rá.

Elszámoltatás: a kegyelmi ügy aktái

Az ígéret. A kampány legvilágosabb vállalása az elszámoltatás volt, és a győzelmi beszéd is ezzel a kettős formulával zárt: elszámoltatás és megbékélés. A tábor számára a lakmuszteszt egyértelmű volt: derüljön ki minden arról az ügyről, amely az egész folyamatot elindította.

A döntés. A tudósítások szerint május 19-én, egy héttel a hivatalba lépés után Magyar Péter rendkívüli sajtótájékoztatón hozta nyilvánosságra a kegyelmi ügy több, addig ismeretlen részletét, azzal a kommentárral, hogy „ez még nem a vége“. A gesztus egyszerre teljesíti az átláthatósági ígéretet, és jelzi, hogy az ügy jogi utóélete még tart.

A gyökerek. Maga az ügy 2023-ban keletkezett, amikor az akkori államfő kegyelemben részesítette a bicskei gyermekotthon ügyének elítéltjét, és 2024 februárjában robbant botránnyá. De a mélyebb gyökér az a közjogi hagyomány, amely az elnöki kegyelmi döntéseket gyakorlatilag indoklás és nyilvánosság nélkül engedte megszületni, kormányokon átívelően. A mostani nyilvánosságra hozatal ezt a hagyományt töri meg, és vélhetően precedenst is teremt: a jövő államfői tudni fogják, hogy a kegyelmi aktákra nem örök titkosítás vár.

Intézménybontás: a Szuverenitásvédelmi Hivatal és az Alaptörvény

Az ígéret. A Tisza programjának visszatérő tétele volt az előző ciklusok „különleges“ intézményeinek felülvizsgálata, a kampányban pedig Magyar Péter többször beszélt arról, hogy a jogállami helyreállítás nem bosszú, hanem rendrakás. A kormányalakítás napjának szakértői blokkjai pontosan az ehhez szükséges kétharmados mozgástérről szóltak.

A döntés. Két lépés zajlott le az első ötven napban. Június 29-én az Országgyűlés megszavazta a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetését; a teljes ülésnap a katalógusban visszanézhető, ahogy a nap legélesebb felszólalása is. Július 13-án pedig a Ház elfogadta az Alaptörvény 17. módosítását, amelyet a kormány alig tíz nappal korábban nyújtott be. A módosítás tartalmáról a hivatalos kommunikáció szűkszavú volt, a kormányfő „történelmi döntés“ minősítése és a gyors menetrend viszont azt jelzi, hogy a kabinet a nyári ülésszakot a közjogi alapok átrendezésére használta.

A gyökerek. A Szuverenitásvédelmi Hivatalt a 2023 végén elfogadott szuverenitásvédelmi törvény hozta létre, széles vizsgálati jogkörrel és a kritikusok szerint elmosódott határokkal a politikai ellenfelek ellenőrzése irányában. Az intézmény maga is egy hosszabb sorozat végpontja volt: a 2010 utáni időszakban az Országgyűlés sorra állított fel a kormánytöbbséghez kötődő, nehezen elmozdítható vezetésű szervezeteket. Az új kormány most ennek a szerkezetnek a bontását kezdte meg, és itt van az első ötven nap legkényesebb pontja is: a bontás eszköze ugyanaz a kétharmados törvénygyár, amelynek a túlhasználatát a Tisza ellenzékben bírálta. A tempó (tíz nap egy alaptörvény-módosításra) pontosan az a műfaj, amelyet az előző korszakban jogállami kritika ért. A kormány válasza erre vélhetően az lenne, hogy a helyreállításhoz előbb hozzá kell férni a szerkezethez; a feszültség attól még valós, és érdemes nyitott szemmel követni.

Szimbolikus nyitás: kordon, képernyők, propagandapénz

Az ígéret. Kevés kampányvállalás volt érzékibb, mint a hatalom és a polgár közötti távolság csökkentése: nyitott kormányzás, elérhető vezetők, a propagandagépezet leépítése.

A döntés. A leglátványosabb gesztus még májusban megtörtént: a Karmelita előtti kordon elbontása. A propagandaköltésekről a kormányfő a Parlamentben beszélt („propaganda helyett költsünk a magyar emberekre“), ami a kormányzati kommunikációs kiadások átcsoportosítását vetíti előre. Az állami média körül is mozgás indult: a július 7-i, sokat emlegetett M1-adásleállás a sajtóban az átalakítás jeleként értelmeződött, bár a folyamat pontos menetrendje az ötven nap végén még nem volt nyilvános.

A gyökerek. Mindhárom szál messzire nyúlik vissza. A kormányzati negyed lezárása a 2006-os őszi zavargások kordonjaitól a Várba költözött kormányzat védett zónájáig egy húszéves folyamat, amelyben a mindenkori hatalom egyre hátrébb tolta a polgárt. Az állami média átpolitizálódása szintén nem 2010-es találmány, de a 2010 utáni átszervezés (a közmédia egyetlen szervezetbe vonása, a hírgyártás központosítása) minőségi ugrás volt, ahogy az állami hirdetési pénzek politikai vezérlésű elosztása is. Az új kormány itt örökölte a legnehezebb feladatot: leépíteni úgy egy gépezetet, hogy közben ne építsen a helyére sajátot. Az első ötven nap ebben inkább jelzéseket hozott, mint rendszert; ez a terület lesz az első év egyik legfontosabb tesztje.

Zsebre menő döntés: az iskolakezdési támogatás

Az ígéret. A szociális üzenetek közül a kampányban a családok közvetlen terheiről esett szó a leggyakrabban, és arról, hogy a támogatásokat a rászorultság és az egyszerűség felé kell fordítani.

A döntés. A hivatalos csatorna július 2-i tájékoztatása szerint a kormány egyszeri, 100 ezer forintos iskolakezdési támogatást vezet be, meghatározott jogosultsági körrel. Az első költségvetési hatású, közvetlenül a háztartásoknak címzett döntés a tanévkezdésre időzítve érkezik.

A gyökerek. A magyar családtámogatási rendszer az elmúlt másfél évtizedben kiterjedt, de jellegzetesen a hitel- és adókedvezmény-alapú eszközök felé tolódott, amelyek a magasabb jövedelműeknek kedveztek; közben az oktatás körüli feszültségek (a tanárbérektől a felszerelési költségekig) rendre visszatérő ügyek voltak. Az egyszeri, univerzálisabb jellegű iskolakezdési támogatás ebben a mezőben iránymódosítás: kicsi, gyors, közvetlen. Önmagában nem oktatáspolitika, és a kormány vélhetően nem is annak szánja, inkább az első jelzésnek, hogy a „minden magyart“ ígéret a pénztárcáknál is jelent valamit.

Külpolitikai bemutatkozás: az ankarai NATO-csúcs

Az ígéret. A kampányban a Tisza következetesen a nyugati szövetségi rendszerhez való visszailleszkedést ígérte, a „mindenkivel harcolunk“ külpolitika lezárását.

A döntés. Július első napjaiban Magyar Péter részt vett az ankarai NATO-csúcstalálkozón; az érkezésről a hivatalos csatorna adott ki felvételt, a kormányfő pedig előzetesen maga jelentette be az utat. Az ötven nap mérlegében ez az első alkalom, hogy az új kormány a legmagasabb szintű szövetségi asztalnál ült.

A gyökerek. Az előző másfél évtized külpolitikáját a „keleti nyitás“ és a szövetségeseken belüli különutasság határozta meg, a folyamatos vétófenyegetésektől a csúcstalálkozók körüli konfliktusokig. Az új kormány számára a NATO-csúcs ezért nem egyszerű protokolláris esemény volt, hanem pozíció-visszafoglalás: annak jelzése, hogy Budapest az asztal mellett, nem az asztallal szemben kíván ülni. A tényleges külpolitikai fordulat mélysége az ötven napból még nem ítélhető meg; az irány kijelölése viszont megtörtént.

Ami csúszik: választójog, egészségügy, és a nagy leltár

A tükörnek van egy kevésbé hízelgő fele is. A kampány programjából több nagy tétel az ötven nap végén még a bejelentés előtti fázisban van.

A választójogi reform, amelyről a kormányalakítás napján szakértői blokkok elemezték a lehetőségeket, egyelőre nem került a Ház elé. Ez érthető is: a szabályok újraírása a ciklus elején a legkevésbé sürgős és a leginkább bizalomérzékeny feladat. Az egészségügy, a kampány szakpolitikai blokkjainak visszatérő témája, eddig a parlamenti vitákban jelent meg (a kormányoldal „értékalapú egészségügyről“ beszél), átfogó csomag nélkül. És a legnagyobb tétel, a NER-vagyonok leltára, amelyről Magyar Péter már a 2025-ös nagyinterjúban részletesen beszélt, az elszámoltatási folyamat leghosszabb távú, jogilag legkényesebb szála marad; itt az ötven nap inkább az előkészületekről szólt, mint a látványos lépésekről.

Ez a csúszás-lista nem feltétlenül kritika. A kormányzás első szakaszának klasszikus hibája a mindent egyszerre indítás; a fontossági sorrend (előbb a közjogi hozzáférés, aztán a rendszerszintű reformok) racionális építkezésre utal. Az ígéretlista ugyanakkor ötven nap után is hosszabb, mint az eddigi döntéslista, és ezt nincs értelme szépíteni.

A tükör másik oldala: amit az ellenzék lát

Ugyanezt az ötven napot a másik oldal egészen másként olvassa, és ezek a keretek is a nyilvánosság részei. A Fidesz-frakció kommunikációjának visszatérő formulája a tudósítások szerint az, hogy a Parlamentben „cirkusz van, kormányzati munka semmi“: e szerint az olvasat szerint a látványos bontások és a parlamenti jelenetek a tényleges kormányzás hiányát leplezik. A Mi Hazánk elnöke ennél tovább megy; Toroczkai László egy interjúcím szerint egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a Tisza diktatúrát épít“, a kétharmad gyors használatára mutatva.

Az elemző dolga itt nem az igazságosztás, hanem a keretek tesztelése. A „nincs kormányzati munka“ vádat a fenti lista önmagában cáfolja: törvényhozási és kormányzati döntések sora született. A „diktatúraépítés“ vádja komolyabb kérdést érint (a kétharmad használatának módját, amelyről fentebb magunk is írtunk), de figyelemre méltó, hogy egyelőre főleg az eljárási tempót éri kritika, nem a döntések tartalmát: a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetését vagy a kegyelmi akták nyilvánosságát érdemben kevesen védik. Az ellenzéki keretek ereje ötven nap után inkább a jövőre szól: ha a kormány hibázik, ezek a vádak készen állnak, hogy tartalommal töltődjenek.

A mérleg: gyors kéz, nyitott kérdések

Ötven nap után a kép kétarcú, és talán így egészséges. A gyors, szimbolikus és közjogi lépések oldalán a kormány szinte hetente szállított: iratnyilvánosság, kordonbontás, intézménymegszüntetés, alaptörvény-módosítás, első szociális döntés, nemzetközi bemutatkozás. A napirend előtti értékelő felszólalás érthetően erre az oldalra világít.

A másik oldalon nyitott kérdések állnak. A módszertani: a kétharmad gyors használata pontosan az a gyakorlat, amelyet a mostani kormánypárt ellenzékben kifogásolt; a különbség egyelőre a célokban van, nem az eszközökben. Ott a mélységi is: a látványos bontások után a lassú építkezések (média, egészségügy, választójog) fogják megmutatni, mire képes ez a kormányzat rutinüzemben. És marad a hangnemi: a parlamenti stílus, amelyről külön elemzésünk szól, az „minden magyar kormánya“ ígérettel továbbra is feszült viszonyban áll.

A katalógus szempontjából pedig a tanulság egyszerű: az első ötven nap szinte minden fordulata visszanézhető, az ülésnapok teljes felvételeitől a hivatalos bejelentésekig. A tükör itt van; ötven nap múlva újra érdemes lesz belenézni.

A cikk a Petiflix szerkesztői elemzése. A döntésekre vonatkozó állítások a hivatalos csatorna közleményein, az Országgyűlés felvételein és a hivatkozott sajtótudósításokon alapulnak; az értékelő részek a szerző értelmezései. A korábbi kormányzati döntésekre vonatkozó háttér közismert, dokumentált eseményeket idéz fel.